HORVÁTH FERENC hdj, őrvez.
Fogságba jutásának körülményei és fogságának részletei leírása

 

 

Szolgálattétel

 

Montenegroban szolgáltam a VII/19 népfelkelő gyalogzászlóalj 4. századának 4. szakaszában hadapródjelölt őrvezetői rangban, mint rajparancsnok.

 

Parancsnokok

 

Zászlóaljparancsnokom Bertl Emil őrnagy, századparancsnokom Szigeti N. főhadnagy, szakaszparancsnokom Tariska Ferenc hadnagy. – Niksics környékén levő összes elkülönített zászlóaljaknak és századoknak, amelyek közé tartozott a mi zászlóaljunk is, csoportparancsnoka Hess osztrák ezredes volt. E csoport mindössze 4000 emberből állott, amelyből csak a mi csekély létszámú 300 emberből álló zászlóaljunk egy része volt magyar. A többi zászlóaljak és századok mind bosnyákok csehek és galíciaiakból állottak.

 

 Kiürítési rendelet

 

1918 október 18-ára, egy, a Montenegró kiürítésére vonatkozó rendelet alapján a Niksics környékén tartózkodó csapatok bevonulási parancsot kaptak Niksicsbe, hogy onnét közösen végrehajtható legyen a kivonulás.

 

Bevonulás Niksicsbe

 

Október 20-án és 21-én a csapatok már összpontosítva voltak Niksics városában. Igen erős szolgálatot végeztünk a következő napokban, ugyanyira, hogy 24 órás bent, a kaszárnyában való tartózkodás után 24 órai szolgálat következett a városon kívül eső területeken, állandóan félve a komitácsi támadásától. E szolgálatok tartama alatt hideg, esős, ködös éjszakákat kellett átszenvedni. Sátorlapjainkból állítottunk össze magunknak sátrat, de az is csak épen attól mentett meg, hogy az eső úgy folyjon ránk, mert sátorlapjainkon több volt a lyuk, mint az ép hely.

 

A kivonulás

 

Niksicsben tartózkodtunk november 2-áig. November 2-án, miután már előző napon is szolgálatot teljesítettem, minden pihenő nélkül kiküldtek egy közeli hegyre, hogy azt esetleges támadások ellen megvédjük, szakaszunkkal. Ekkor még a délután megkezdődő kivonulásról semmit sem tudtunk, még csak előzetes parancs sem volt rá. Feljebbvalók közül e szakasszal volt Tariska Ferenc hadnagy, szakaszparancsnok Szinkovics N. zászlós. Hadapródjelöltek ketten voltunk e szakasznál: Ludwig J. és én. Délután 3 órakor hirtelen parancs érkezik, hogy a hegyet bármilyen támadással szemben tartsuk, s ha azt vesszük észre, hogy a város csapatainktól üres, vegyük fel az utóvéd szerepét, s a várost megkerülve, csatlakozzunk a cseh oldalvédhez, amellyel együtt a műút irányában haladva, s azt elérve éjszaka ezen úton a főcsapatot utolérni lett volna kötelességünk. Egész napon át iszonyú ködös idő volt, hogy öt-hat lépésnél tovább lehetetlen volt látni. Csak délután ˝4 óra felé kezdett oszladozni a köd. Hadnagyunk rögtön összevonta szakaszt s engem pár emberemmel leküldött a hegyről annak megvizsgálása céljából, hogy vajjon a templom melletti állásokat még a mieink tartják-e megszállva. Látván, hogy a környék csendes és kihalt, visszamentem, jelentve, hogy csapataink a város eme részéről már kivonultak, amiből arra következtettünk, hogy megkezdték, az általános kivonulást. Erre szakaszunkat rajvonalba fejlődtetve a hegy alatt húzódó szántóföldön át a műut felé haladtunk. Mikor a várost már jól elhagytuk, érdekes búcsúztatásban volt részünk: kiharangoztak.

 

Az első puskatűz

 

Már, egy a várostól é.- nyugatra fekvő kis községet is elhagytunk, ahol szintén kiharangoztak, midőn egy kisfolyón való átgázolás pillanatában hátulról komitácsi bandától tüzet kaptunk. Aki épen a folyóban volt, az már azt sem tudta, hova lépjen, se előre, se hátra, aki még nem kelt át, az hirtelen beugrott a folyó medrébe, s partjai által vélte magát megvédhetőnek, aki pedig túl volt a vízen, az a közeli fákhoz iramodott. Szerencsére, senki sem sebesült meg. A tűz megszűnte után tovább meneteltünk. Alkonyat felé – már az oldalvéddel egyesülve – még egy folyócskáén keresztül gázoltunk. Egész este rosszabbnál rosszabb utakon, kövek között barangoltunk, míg nem egyszer csak azt vesszük észre, - persze, a cseh főhadnagy vezetett -  hogy olyan helyen vagyunk, ahonnét előre lehetetlen volt haladni. Eltévedtünk. Vissza kellett fordulnunk. Ott volt egy ház, ahonnét rögtön felajánlotta két asszony a szolgálatát, hogy elvezet bennünket a műútra. Korom sötét volt. Midőn a házat elhagytuk,  észrevettük páran, hogy a háztól lámpajelzést adtak le. S közülünk senki sem semmire sem méltatta ezt. Na, gondoltam, el vagyunk veszve.

 

A második puskatűz

 

Alig mentünk egy órát, midőn egy kis völgyön áthaladva a domboldalból hirtelen revolver és puskatűz fogadott. (megjegyzendő, parancsunk az volt, hogy mi puskalövés nélkül hagyjuk el az országot. Mi magyarok épen a menet végén haladtunk. Ahol a tüzet kaptuk, pár lépésnyire előre elkanyarodott az út, s eltűnt a domb túlsó oldalán. Az előttünk menetelő polyákok a lövésre épen a domb túlsó oldalán eltűntek, mi azonban a legveszélyesebb helyen lefeküdtünk, a ki-ki hogyan tudta, úgy védte meg fejét a golyók ellen. A domboldalban tüzelő komitácsik rémítő hangja: Napried! Pucaj! Volt hallható. A lövöldözés megszűnt s mi csendesen tovább igyekeztünk surranni.

 

A polyákok megszaladnak

 

Ekkor látjuk, hogy a polyákok, felhasználva az út kedvező kanyarulatát, ott hagytak minket s meghökkenve vesszük észre, hogy elvesztettük az összeköttetést. Utánuk tartottunk, míg végre utolértük őket, s velük együtt kb. 10 órakor sikerült elérnünk a műutat.

 

A műút elérése

 

Itt konstatáltuk megnyugodva, hogy egy emberünk sem hiányzik. Egy órát pihentünk, Lábunk csupa víz volt a kétszeri folyón átgázolástól. A pihenő után folytattuk utunkat, az úton tovább.

 

Beérkezés Trubielóra

 

Végre éjfél után ˝ 3 órakor beérkeztünk  Trubielóra, Niksicstől 23 km-nyire északra, egy volt csendőrőrsre. Itt már várt bennünket a 34. polyák zászlóalj többi része, amelytől megtudtuk, hogy főcsapatunk erre még nem menetelt, holott mi utóvéd voltunk. Ez kétségbe ejtett bennünket, nem tudván, mi történt velük. Lepihentünk a nagy udvarban.

 

Harmadik sortűz

 

Reggel ˝ 7 órakor, midőn világosodni kezdett, a komitácsik, akik a környező hegyeken körül állottak, leadtak ránk egy sortüzet. Azonnal felfejlődtünk a kőfalakon. De mindennek dacára, oly pásztázott területeken voltunk, ahol saját védelmünkre kilátás nem volt. Minden oldalról hegyek vettek körül, az országút is csak egy szakadékszerű mélyedésen keresztül vezetett ki a  hegyek közül. Délelőtt egy szerb tisztféle mint parlamenteur bejött és tanácskozni óhajtott tisztjeinkkel, abban az ügyben, hogy adjuk meg magunkat, mivel a főcsapat már úgyis le van fegyverezve. Teljesen hihetetlen volt, ez, holott azt tudtuk, hogy a főcsapat elmaradt. Meggyőződés céljából egy katonát egy civil kíséretében fegyvertelenül beküldtünk Niksicsbe. – Ennek visszatértéig egyszer már önállóan mi 40 magyar a parancsnokunkkal elhatároztuk, hogy itt hagyjuk a polyákokat és áttörünk minden áron. Később letettünk elhatározásunkról, mivel láttuk, hogy helyzetünk reménytelen lett volna, miután a csehek magatartásából láttuk, hogy ők még ellenünk is képesek volnának fordulni. Ilyen esetben biztos pusztulás várt volna mind a negyvenünkre. –

Délután a küldönc visszaért s jelentette, hogy a főcsapatunkat ugyan nem látta, de a Niksicsből kivezető utat csaknem teljesen eltakaró, sok eldobált töltényből és egyéb hadi szerekből lehet következtetni, hogy tényleg igaz a főcsapat megadási híre.

Erre délután 5 órakor elhatározta a cseh tisztikar, hogy a fenyegető körülmények kényszerítő hatása folytán letesszük a fegyvert. Midőn ezen elhatározás a komitácsiknak tudtára adatott, örömrivalgásban törtek ki, s mint a vadak a nagy győzelem után ugráltak, lövöldöztek örömükben. Egy nagy szakadék túlsó oldalán lóháton vágtattak felénk libasorban, kinézésük által egész középkori hatás benyomás hatását keltve. Az első Montenegró zászlaját tartva kezében, ordított irgalmatlanul. Mire beértek udvarunkba, mi már sorakozva állottunk. Fegyvert, derékszíjat tölténytáskát, hátizsákot, egyszóval mindenünket magunk elé kellett raknunk, hogy ők szabadon válogassanak tárgyainkban. Hátizsákjainkat egyelőre nem bántották. Tisztjeik, - már ha ugyan tiszteknek lehetett őket mondani, - megígérték, hogy semmi bántódásunk nem lesz. Ennek ellenére mi mégis féltünk, és kételkedtünk, aminek meg is volt az oka. – Sírni tudtunk volna mindnyájan ebben a szomorú, szégyenteljes helyzetben. Velem volt Ludwig Károly hadapród is, kivel egymásnak panaszoltuk el szomorú lelkiállapotunkat. –

Pár perc múlva útnak indítottak az egy fél órányira fekvő községbe, ahol egy akolfélébe hajszoltak be, amelyben a legnagyobb piszokban voltunk kénytelenek aludni, ha alvásnak lehetett azt nevezni, ahogy ott mi az éjszakát töltöttük. Mialatt ide jöttünk, körülöttünk szünet nélkül lövöldöztek győzelmi mámorukban.

Itt az istállóban én, Ludwig és vagy 10-15 ember egy kis szűk akolban húzódtunk, amely oly kicsi volt, hogy többen semmi esetre sem férhettünk volna meg benne. Én és Ludwig az ott talált kis jászolyban helyezkedtünk el, lábbal egymásnak. A kis jászoly oly rövid volt, hogy egyikünk sem tudta kinyújtani a lábát.

 

A fosztogatás kezdete

 

Ezen este kezdődött a fosztogatás. A bennünket őrző komitácsik azon ürügy alatt, hogy fáznak, elvitték többnek a köpenyét, köztük jó magamét is. A köpenyeken kezdték a később a cipőkön, órákon, gyűrűkön folytatták. Megtagadni, de még csak vonakodni is lehetetlen volt, ha ép testben akartunk maradni. Köpenyem elrablása után, még megmaradt a köpenybélésem s miután láttuk, hogy mindenhez hozzányúlnak, idejekorán kivettem hátizsákomból a téli trikómat, rám vettem. Remélve, hogy így meg lesz mentve az elrablástól. Félóránként, később mindig sűrűbben és sűrűbben jöttek, jobban mondva, félelmesen bújtak be  gyertyával kezükben s kutattak  közöttünk. Ez így ment egész éjszakán át. – Amelyik emberünk úgy tett, mintha aludt volna, azon rúgtak egyet, és követelték tőle, hogy adja elő értékes holmiját. Midőn megvirradt, láthattuk egymást, hogy nézünk ki, különösen mi, magyarok.  Egyik-másik már mezítláb volt, köpeny, zubbony nélkül. Szánalmasan néztünk ki.

Ludwig bement azon helyiségbe, melyben a tisztek voltak elszállásolva, hogy meggyőződést szerezzen helyzetükről. Lélekzetvisszafojtva vártuk abban a feltevésben, hogy egyetlen magyar hadnagyunkat eltették láb alól. Efelől ugyan megnyugtatott, de annál jobban megborzongtunk annak hallatára, hogy a komitácsik a tiszteknél azon szándékuknak adtak kifejezést, hogy a magyarokat kivégzik. Rémületünket ugyancsak fokozta, az a jelenet, midőn reggel az indulásra sorakozónál, minket, negyven magyart a menet végére, hadnagyunkat pedig, holott a többi tisztek a menet elején haladtak, leghátulra, még mi mögénk vitték. El voltunk készülve  a halálra, s abban a szomorú tudatban voltunk,  hogy utolsó óránkat éljük. – Azonban , Isten tudja, mi indította a haramiákat szándékuk megváltoztatására, mivel pár percnyi  tanácskozás után útnak indítottak bennünket. Még az úton egyéb élelmiszer hiányában megettük kávékonzervánkat. A délutáni órákban , a kifosztott emberek számával megszaporodva, fülhasogató lövöldözés mellett, megérkeztünk Niksicsbe. Itt, a főtérre érve, szörnyen elkeserített, hogy mély csúfosan kigúnyoltak bennünket azzal, hogy kétszer körülhajtottak a főtéren, mutogatva minket, mint a vadak foglyait. A főtér közepén állott egy pódium, amelyen a győzelmi mámortól ittas nép emberevők módjára táncoltak, ugráltak, dobot vertek, ordítottak. Akiben egy kis önérzet volt, kis híjja, hogy föl nem kiáltott elkeseredve: „ Mik vagyunk mi? Állatok, barmok? – A 20. században vagyunk, megtörténhet ilyesmi ebben, az állítólag művelt világban – Európában? Ocsmányság! Barbárság!

A szomorú körmenet után elvittek a sörgyár épületébe. Itt tartózkodtunk két napig, november 5.-én és 6.-án. Nappal egy udvaron tartózkodtunk, este behajtottak az épületbe, az első emeletre. Ott egy nagy teremben összezsúfoltak mindenkit, s folytatták a fosztogatást. Itt vették el tőlem a legtöbb holmit. A sötétben bolyongtak köztünk, ide s tova rablási szándékból s miután rajtam is több keresztül esett, megnézve, s megtapogatva cipőmet, amely azonban a legtöbbnek kicsi volt, jött egy alak, aki nem nézte, kicsi-e, vagy nagy, hanem lerántotta lábamról, úgy, hogy azt gondoltam, lábamat is viszi vele együtt. Tanultam Ludwig esetén ( ő ugyanis megtagadta cipője levételét, mire a komitácsi elég érezhetően mellbelökte a puskatusával) és minden ellenállás nélkül levetettem. Pár perc mulva jön egy fiatal csibész, lerántja zubbonyomat, nadrágzsebemből egy pillanat alatt kirántotta kedves kis órámat, és a következő pillanatban már látni sem lehetett. Később is, újra és újra intéztek ellenünk ilyen rablási rohamot. Holmim legnagyobb részétől megfosztva, a következőképpen néztem ki, midőn Niksicsből elindultunk Podgaritza felé: fejemen még megmaradt a sapkám, bár összeszaggatva, amit azért tettem, hogy annyival is biztosabban megmaradhasson birtokomban. Köpeny, blous nélkül. Csupán egy ing, trikó, mellény, és egy köpenybélés volt az összes öltözékem. Ezeket, különö9sen trikómat azért vettem magamra, hogy ne legyen nekik annyira kéznél, másodszor, midőn már felsőruháimtól megfosztottak, hogy ne fázzam. Lábaimat betakartam egy sátorlap darabjával, s kívül egy, a hátbőröndömből kivágott darabbal beborítottam. Úgy néztem szőrös cipőmmel, mint egy vadember. Egy vékony civil pokrócom volt, ezt meghagyták nálam, mivel ők csak kincstári holmikra vadásztak. Emléktárgyaimat, akár volt anyagi értékük, akár nem, kivétel nélkül elkobozták.

Így indultunk el két teljes napi éhezés után egy fél kenyeret kapva Podgoritza irányában. Most kezdődött csak a kálvária.

Cipő nélkül, elgyötörten gyalogolni 112 km.t.- Szkutariig. Niksicstől Danilovgrád 34 km. Ez volt első napi utunk eredménye. Az elindulás délelőtt folyamán volt. Este 7 óra felé agyonkínzott lábbal, sötétben, kavicsról kavicsra ugrálva kínunkban beértünk Danilovgrádba. Egyenesen bevezettek, egy, a dombon álló kaszárnyába, amelyben, mint présben összezsúfolva töltöttünk egy éjszakát. Reggel alig bírtam a lábamra állnia nagy fájdalomtól, amit a cipő nélkül való gyaloglás okozott. Dél felé azonban kénytelen- kelletlen tovább kellett haladnunk a következő 20 km-es úton Podgoritzáig.

Este érkeztünk be a városba. Egy iskolaépületben a tegnapihoz hasonló összezsúfolással helyeztek el. Másnap reggel indulás előtt minden három ember kapott egy kenyeret. (1 ˝ kg) s hajszoltak tovább. A legnagyobb örömünkre, a városon kívül utolértük a hasonló sorsra jutott főcsapatunkat, s számtalan jóbaráttal, akik már rólunk különösebbnél-különösebb rémhíreket hallottak, s bennünket már rég elveszetteknek tudtak, összeölelkezhettünk.

Szerencsétlen sorsom közepette egy halvány öröm is ért  zászlóaljparancsnokommal való találkozásunkor, midőn közölte velem, hogy a többi önkéntessel együtt hadapródjelölt őrmesterré előléptetve. – Ugyanis ezt előbb nem közölhette velem, mivel elfogatásunk előtt pár nappal a városban lévő főcsapattal az érintkezés meg volt szakítva, s az indulási parancs is csak veszély árán jutott el hozzánk. – Őrnagyom meg is parancsolta rögtön, hogy a legelső alkalommal varjam fel az új rangot, ami a többinek már fent ékesedett.

Ezután közösen folytattuk a kálváriánkat. Este, midőn már a Podgoritza és Szkutari között húzódó útnak a felét körülbelül 27-28 km-et megtettünk, a szabadban lepihentünk éjszakára. – Reggel már sötétben róttuk  utunk hátralévő részét. Éhesen, szomjasan, ezen a négy napon át egy kevés száraz kenyéren élve végre, teljesen elcsigázva eljutottunk Szkutariba, ahol a szerb kisérőink átadtak a francia csapatoknak. E perctől kezdve francia foglyok voltunk. Itt négy nap és négy éjszaka a városon kívül a szabadban tanyáztunk, élelem nélkül – az éhen halástól csak a néhány értéktelen holmink mentett meg, amiért a lakosság jobb szívű emberei egy-egy kis falat kenyeret jutattak. 4 nap mulva bekísértek a városba, miután a negyedik napban pár emberünk a hirtelen bekövetkezett éjjeli fagyban elpusztult. Itt egy osztrák-török kaszárnyában helyeztek el, amely csak annyit javított előbbi helyzetünkön, hogy volt felettünk, s ez megmentett az esőtől. De széltől, hidegtől óvva egy cseppet sem voltunk, mivel az épületnek sem ajtaja, sem ablaka nem volt, sőt, mi több azon szobának, amelyben jó ideig laktam társaimmal együtt, s amely szoba épp a kapubejárat felett volt még a padlózata is lyukas volt s így a szobánkból le lehetett látni a kapu alá, de ami a legnagyobb baj volt, nagyon óvatosnak kellett lenni, különösen éjjel, sötétben, nehogy valamelyik, aki álmatlanságtól, vagy egyébtől gyötörve kibarangolt, kitörje a lábát, vagy a nyakát. Ezen kis szobában aludtunk vagy 15-16-an, úgy, hogy hely hiányában én éppen a szoba egyik sarkában húzódtam össze, derékszög alakban, mert másképp képtelenség lett volna, vagy a szomszédomat, vagy a falat nyomtam volna ki helyéből, akkor az minden bizonnyal a kapu alatt találta volna magát, mert talán fél centiméterre sem volt tőle az az odavezető említett lyuk. – Szűk helyzetemben ha éjszaka az összehúzódástól elsenyvedve lábaimat kinyújtani kellett volna, kénytelen voltam lábamat az ég felé emelni pár percre.

Végre pár nap mulva részben meg lettem szabadítva ezen kényelmetlen póztól, 

miután másik szobát kaptunk, amely legalább ép padlóval bírt. Az ablakra sátorlapot feszítve, itt kihúztuk az időt míg el nem mentünk Szkutariból.

Én és a legjobb barátom Dénes állandóan egymás mellett aludtunk és mindent megosztottunk egymással. Takaróját közösen használtuk s minden betevő falatunk közös volt. Élelmet rémítő keveset kaptunk. 10 dkg. Kukorica prószát, 10 dkg birkahúst nyersen s 12 szem babot egy egész napra. Ha enni akartunk, Magunknak kellett elkészíteni ezen dús ebédet, ha fát tudtunk szerezni. Ez pedig az élet veszélyeztetésével járt, mivel egyéb fa hiányában az emberek már az épület tetőzetét kezdték bontani, s ah valamelyiknek sikerült szerezni pár darabkát, a másik képes volt verekedés árán elvenni tőle. Borzasztó állapotok voltak. Ezért kikerülni akarván minden bajt, inkább nyársra tűztük kis darab húsunkat és megpörköltük egy, már kész tűznél. – Ott tartózkodásunk utolsó napjaiban valamivel javult élelmezésünk, amennyiben az eddigi kukoricamák helyett átlag naponta 6-7 db. kétszersültet, a húsporció helyett pedig ketten-hárman egy doboz konzervet, amelyből súlyra mérve ugyanannyi jutott ugyan egynek, mint a nyers húsból, csakhogy ennek több a táplálóereje. Élelmezésünk javulását egy magasabb rendű olasz tisztnek köszönhetjük, aki látva nyomoruságunkat, feljelentette illetékes felsőbb parancsnokságnak a franciákat, a velünk szemben folytatott szívtelen s könyörtelen bánásmódért.- Végre dec. 17. megváltunk ettől a kínszenvedéssel teli élettengetéstől, azáltal, hogy elindítottak bennünket gyalog Omtiváriba, hogy onnét hajón Korfu szigetére vigyenek. Közvetlenül elindulásunk előtt kaptunk rosszabbnál rosszabb cipőket. El lehet talán képzelni, mily fájdalmak árán lehet megtenni egy 40 km-es utat, miután hat hétig semmi sem volt lábunkon, ami cipőnek nevezhető lett volna.

            4 napra való élelemmel francia lovas kísérettel indultunk Omtivári irányába. Egy nap alatt az utnak csak felét, kb. 20-21 km-t voltunk képesek megtenni. Éjszaka egy tisztáson pihentünk meg, alvás nélkül, mert este elkezdett esni az eső, s mindig jobban és jobban egész másnap estig, míg mi teljesen átázva be nem értünk Omtiváriba. Ide közeledve már valóságos felhőszakadássá fajult el az eső, úgy, hogy egyetlen egy ember sem volt, akin legalább egy  gombostűnyi száraz pont maradt volna. E borzasztó nap után mindenki el volt készülve arra, hogy ezek után lehetetlenség életben maradni, különösen, mikor azt láttuk, hogy beérve a városba, illetve a kikötőbe, még három óra hosszáig várni kell a beszállásra, azon vizesen, dideregve, a már hűvös őszi est csipősségétől. Már sötét volt, midőn beszállítottak egy hajóra, amely éppen a „Corvin” nevű magyar hajó volt, természetesen, már francia parancsnokság alatt, a személyzete azonban a régi. Este 8 órakor megindult hajónk s az öbölből kiérve, délre fordult. A hajó belsejében elég meleg helyen voltunk, mindazonáltal mégis éreztem már a fenyegető vérhas tüneteit, amely pár nap mulva Korfuban be is következett – másnap délben már közel voltunk Korfu szigetéhez, láttuk körvonalait, és végül az öbölben fekvő várost is tisztán láthattuk. Délután a hajón tartózkodtunk, mialatt a görög csónakosok egész raj hemzsegett hajónk körül, árulva narancsait, pénzért, húskonzervért. Estefelé mind az 500-an egy kis vontatógőzösre szálltunk, a 1918. dec. hó 19-e napjának 6. órájában Korfu szigetének partjaira tettük lábunkat. Itt azonnal átvettek a francia tengerészek, s a város túlsó részén fekvő barakktáborba kísértek.

Végig haladtunk a városon. Íme, az én utazási és világlátási vágyam már részben kielégítve kezdett lenni, csakhogy, sajnos, nem olyanformában, ahogy én azt valaha elképzeltem. A város túlsó részén, egy jó fél órányira a kikötőtől, volt a barakktábor, amelyben minket elhelyeztek. A táborban első nap egy nagy de olya rosszul épített barakkban aludtunk, amelybe az éjszakai nagy eső következtében befolyt a víz teljesen alánk. Elismerésre méltó a franciáktól, hogy miután látták hiányos felszerelésünket és szánalmas kinézésünket, rögtön megérkezésünk estéjén minden embernek adtak egy pokrócot. Itt kellett tovább tengetnünk sivár életünket. Később jobb barakkba jutottunk. Rajtam, amit már jó előre sejtettem, bekövetkezett a vérhas. Ellene nem tehettem semmit. Iszonyú beteg voltam, mentem ugyan orvosi vizsgára, de hasztalan, sohasem küldtek kórházba, bármennyire könyörögtem is, ez mind  a francia orvos könnyelműségének és a foglyokkal való nemtörődömségének tulajdonítható. Hét napig egyfolytában eljártam a vizitre, aminek annyi hasznát vettem, hogy nem adtak enni, mivel diétát kellett tartani, ami kevés kis opiumot adtak, az vajmi keveset, vagy egyátalán semmit nem használt. Látva, hogyha tovább is járok a vizitre, és nem étkezem akkor éhen halok, mondhatnám, a halálnak ezt a másik módját választottam, vagyis, ahelyett, hogy éhen menjek a halálba, inkább jóllakva halok meg. Megszüntettem a vizitre járást, és hozzáfogtam enni. Jól esett, de a hatását meg is éreztem hamarosan, még pedig a rossz oldaláról. Alig törődtem magammal. Egy pár napig csak lézengtem ilyen állapotban, de már lábaimon alig álltam és úgy barátaim, mint én magam lemondtam az életemről. Mégis, már oly rosszul voltam, hogy kénytelen voltam ismét vizitre menni, azzal a szándékkal, hogy valamilyen módon csak kikönyörgöm kórházba kerülésemet. Hiába! nem küldtek. Azonban az orvos is látta már borzasztó állapotomat és három nap egymás után egy-egy erős szérumot kaptam a bal lábszáramba. Talán ez mentett meg. Nagyon lassan, csigalassúsággal  javultam, úgy hogy még január végén is e betegségem kínzott, s csak február hónapban kezdtem kissé erősödni. Most már jobban éreztem, reményt  merítettem az élethez, s bár nem előbb, mint március hó 15-én megírtam haza levelemet, amelyen ez állott: „Egészséges vagyok!” Több semmi. Ez volt megengedve. Március elején már csoportommal, 24 emberrel naponta kijártam a kikötőbe, hajókra, s egyéb helyekre, ahol embereim dolgoztak én és a többi csoportparancsnokok, akik, szintén hadapródjelöltek és őrmesterek voltak, figyeltük embereinket a munkánál.

Március 7-én én az az intézkedés jött, hogy az öbölben állandóan horgonyzó két szenes uszályra foglyok kellenek kiegészítő személyzetül.

Két csoportot jelöltek ki, melyek közül az egyik az enyém volt. Az egyik szeneshajóra kellett 14 ember, a másikra jóval több. Az egyikre engem helyeztek 14-ed magammal, míg csoportom kisebb részét a másik csoporthoz csatolva a másik hajóra. Itt meglehetős jó életmódunk volt, eltekintve a később beállott nagy forróságtól és unalomtól. Hajónk neve: „Secura” volt.

A hajó leghátsó részében volt számunkra a kis szoba, amelybe felülről nyíló ajtón át egy lépcső-létra vezetett szobánkba. Hajónk fedélzete 100 lépés hosszú volt, melynek első résén, fedél alatt volt a konyhánk, és középső részén, amely a hajó első és hátsó részénél kb. 2 m-el mélyebben volt s ebből mélyedtek a szenes lyukak.  3600 tonna űrtartalma volt. A szenes lyukak mellett jobbról és balról a hajó hosszában rendes síntávú vasutak voltak lefektetve, amelyeken gőzgépek haladtak négy keréken előre-hátra, aszerint, amint a szenet felvenni akaró hajó mellénk állott, s így oda irányíthattuk a gépekre erősített darukat, ahova a hajó elhelyezkedése által előidézett szükség megkívánta. S így a darú gőz által való forgatásnak segítségével könyen át lehetett rakni a már hatalmas vaskosarakba hányt szenet egyik hajóból a másikba.

A hajó hátsó fedélzetén, szobánkba vezető lyuk előtt egy kis házikó állott, amelyet a franciák, aki, 15-en voltak a hajón, mosdónak használtak. Mellette a hajó fedélzetének szélén két hatalmas víztartály, amelyben ivóvíz volt s amelybe kb. minden második, harmadik nap friss vizet szivattyúzott egy kisebbfajta hajó, amely direkt azt a célt szolgálta, hogy az öbölben álló hajóknak ivóvizet szállított. Most jön a szobánk. A lépcsőn  leszállva a szobába, meleg, fülledt levegője volt, mivel oly kevés kis nyilás volt rajta, hogy azon bizony nem sok levegő jöhetett be. Összes nyilása a plafonon levő kis fél négyzetméternyi lyuk, amelyen bebújkáltunk és a szoba két átelleni oldalán egy-egy végtelenül kicsiny kis hajóablak, amelynek közelében csak akkor érezte az ember a kint lévő frissebb levegőt, ha ki is dugta rajt a fejét. Ágyaink francia függő tengerész ágyak voltak, csakhogy a felakasztásukról nekünk kellett  gondoskodni. Addig-addig spekuláltunk, hogy pár nap mulva csaknem mind a 14-en felakasztottuk ágyainkat a plafonon, vasgerendán található lyukak segítségével. Komikusan néztünk ki a plafonhoz közvetlen közelben himbálódzó ágyunkban. Az én ágyam például a plafontól olyan távolságra volt, hogy ha fel akartam benne ülni, a fejemet biztosan bele ütöttem volna a plafonba. A felmászás pedig egy másik ágyon át történt, amely rendes négylábú ágy mintájára volt összeállítva lécekből. Három hosszú hónapon át kellett nekünk abban a rettentő hőségben, kevés változatossággal élnünk, s ha még legalább magunk közt valami szórakoztatót tudtunk volna kitalálni. Semmi, de semmi nem volt, ami unalmas napjainkat kissé vidámabbá tette volna. Dolgunk úgyszólván semmi sem volt. Minthogy embereimmel reggelenként sepreni a hajót, nekem pedig és a velem levő őrmesternek és szakaszvezetőnek csak az volt néha a foglalkozásunk, ha egy hajó jött mellénk szenet felvenni, krétával jegyezni kellett valahova, hogy hány tonna szenet kapott. Első napokban délelőtt elmentem csónakon két franciával és egy saját emberemmel a körülbelül 2 km.nyire horgonyzó nagy kaszárnyahajóra, hogy élelmünket felvételezzük. Három hónapi itt tartózkodásom alatt csak mindössze kétszer léptem szárazföldre.

Ebben a két esetben szappanért és fehérneműért kellett bemennem a barakktáborba egy emberemmel. Itt tartózkodásunk második felében rájöttünk, hogy az ott lévő franciáknak vannak mentőövei, amelyek felhasználásával, miután úszni nem tudtunk, megfürödhetünk. Meg is tettük, az első próba után csaknem minden nap jó időben.

 

 

 

* * * * *

 

vége