HORVÁTH FERENC hdj, őrvez.
Fogságba jutásának körülményei és fogságának részletei leírása
Szolgálattétel
Montenegroban szolgáltam a VII/19 népfelkelő gyalogzászlóalj
4. századának 4. szakaszában hadapródjelölt őrvezetői rangban, mint
rajparancsnok.
Parancsnokok
Zászlóaljparancsnokom Bertl Emil őrnagy, századparancsnokom
Szigeti N. főhadnagy, szakaszparancsnokom Tariska
Ferenc hadnagy. – Niksics környékén levő összes elkülönített
zászlóaljaknak és századoknak, amelyek közé tartozott a mi zászlóaljunk is,
csoportparancsnoka Hess osztrák ezredes volt. E csoport mindössze 4000
emberből állott, amelyből csak a mi csekély létszámú 300
emberből álló zászlóaljunk egy része volt magyar. A többi zászlóaljak és
századok mind bosnyákok csehek és galíciaiakból állottak.
Kiürítési rendelet
1918 október 18-ára, egy,
a Montenegró kiürítésére vonatkozó rendelet alapján a Niksics környékén
tartózkodó csapatok bevonulási parancsot kaptak Niksicsbe, hogy onnét közösen
végrehajtható legyen a kivonulás.
Bevonulás Niksicsbe
Október 20-án és 21-én a csapatok már összpontosítva voltak
Niksics városában. Igen erős szolgálatot végeztünk a következő
napokban, ugyanyira, hogy 24 órás bent, a kaszárnyában való tartózkodás után 24
órai szolgálat következett a városon kívül eső területeken, állandóan félve
a komitácsi támadásától. E szolgálatok tartama alatt hideg, esős, ködös
éjszakákat kellett átszenvedni. Sátorlapjainkból állítottunk össze magunknak
sátrat, de az is csak épen attól mentett meg, hogy az eső úgy folyjon
ránk, mert sátorlapjainkon több volt a lyuk, mint az ép hely.
A kivonulás
Niksicsben tartózkodtunk november 2-áig. November 2-án, miután már
előző napon is szolgálatot teljesítettem, minden pihenő nélkül
kiküldtek egy közeli hegyre, hogy azt esetleges támadások ellen megvédjük,
szakaszunkkal. Ekkor még a délután megkezdődő kivonulásról semmit sem
tudtunk, még csak előzetes parancs sem volt rá. Feljebbvalók közül e
szakasszal volt Tariska Ferenc hadnagy, szakaszparancsnok Szinkovics N. zászlós. Hadapródjelöltek ketten voltunk e szakasznál:
Ludwig J. és én. Délután 3 órakor hirtelen parancs
érkezik, hogy a hegyet bármilyen támadással szemben tartsuk, s ha azt vesszük
észre, hogy a város csapatainktól üres, vegyük fel az utóvéd szerepét, s a
várost megkerülve, csatlakozzunk a cseh oldalvédhez, amellyel együtt a műút
irányában haladva, s azt elérve éjszaka ezen úton a főcsapatot utolérni
lett volna kötelességünk. Egész napon át iszonyú ködös idő volt, hogy
öt-hat lépésnél tovább lehetetlen volt látni. Csak délután ˝4 óra felé kezdett
oszladozni a köd. Hadnagyunk rögtön összevonta szakaszt s engem pár emberemmel
leküldött a hegyről annak megvizsgálása céljából, hogy vajjon a templom
melletti állásokat még a mieink tartják-e megszállva. Látván, hogy a környék
csendes és kihalt, visszamentem, jelentve, hogy csapataink a város eme
részéről már kivonultak, amiből arra következtettünk, hogy
megkezdték, az általános kivonulást. Erre szakaszunkat rajvonalba
fejlődtetve a hegy alatt húzódó szántóföldön át a műut felé
haladtunk. Mikor a várost már jól elhagytuk, érdekes búcsúztatásban volt
részünk: kiharangoztak.
Az első puskatűz
Már, egy a várostól é.- nyugatra fekvő kis községet is
elhagytunk, ahol szintén kiharangoztak, midőn egy kisfolyón való átgázolás
pillanatában hátulról komitácsi bandától tüzet kaptunk. Aki épen a folyóban
volt, az már azt sem tudta, hova lépjen, se előre, se hátra, aki még nem
kelt át, az hirtelen beugrott a folyó medrébe, s partjai által vélte magát
megvédhetőnek, aki pedig túl volt a vízen, az a közeli fákhoz iramodott.
Szerencsére, senki sem sebesült meg. A tűz megszűnte után tovább
meneteltünk. Alkonyat felé – már az oldalvéddel egyesülve – még egy folyócskáén
keresztül gázoltunk. Egész este rosszabbnál rosszabb utakon, kövek között
barangoltunk, míg nem egyszer csak azt vesszük észre, - persze, a cseh
főhadnagy vezetett -
hogy olyan helyen vagyunk, ahonnét előre lehetetlen volt
haladni. Eltévedtünk. Vissza kellett fordulnunk. Ott volt egy ház, ahonnét
rögtön felajánlotta két asszony a szolgálatát, hogy elvezet bennünket a
műútra. Korom sötét volt. Midőn a házat elhagytuk, észrevettük páran, hogy a háztól
lámpajelzést adtak le. S közülünk senki sem semmire sem méltatta ezt. Na,
gondoltam, el vagyunk veszve.
A második puskatűz
Alig mentünk egy órát, midőn egy kis völgyön áthaladva a
domboldalból hirtelen revolver és puskatűz fogadott. (megjegyzendő,
parancsunk az volt, hogy mi puskalövés nélkül hagyjuk el az országot. Mi
magyarok épen a menet végén haladtunk. Ahol a tüzet kaptuk, pár lépésnyire
előre elkanyarodott az út, s eltűnt a domb túlsó oldalán. Az
előttünk menetelő polyákok a lövésre épen a domb túlsó oldalán
eltűntek, mi azonban a legveszélyesebb helyen lefeküdtünk, a ki-ki hogyan
tudta, úgy védte meg fejét a golyók ellen. A domboldalban tüzelő
komitácsik rémítő hangja: Napried! Pucaj! Volt hallható. A lövöldözés
megszűnt s mi csendesen tovább igyekeztünk surranni.
A polyákok megszaladnak
Ekkor látjuk, hogy a polyákok, felhasználva az út
kedvező kanyarulatát, ott hagytak minket s meghökkenve vesszük
észre, hogy elvesztettük az összeköttetést. Utánuk tartottunk, míg végre
utolértük őket, s velük együtt kb. 10 órakor sikerült elérnünk a
műutat.
A műút elérése
Itt konstatáltuk megnyugodva, hogy egy emberünk sem hiányzik. Egy
órát pihentünk, Lábunk csupa víz volt a kétszeri folyón átgázolástól. A
pihenő után folytattuk utunkat, az úton tovább.
Beérkezés Trubielóra
Végre éjfél után ˝ 3 órakor beérkeztünk Trubielóra, Niksicstől 23 km-nyire északra, egy volt csendőrőrsre. Itt már
várt bennünket a 34. polyák zászlóalj többi része, amelytől megtudtuk,
hogy főcsapatunk erre még nem menetelt, holott mi utóvéd voltunk. Ez
kétségbe ejtett bennünket, nem tudván, mi történt velük. Lepihentünk a nagy
udvarban.
Harmadik sortűz
Reggel ˝ 7 órakor, midőn világosodni kezdett, a komitácsik,
akik a környező hegyeken körül állottak, leadtak ránk egy sortüzet.
Azonnal felfejlődtünk a kőfalakon. De mindennek dacára, oly
pásztázott területeken voltunk, ahol saját védelmünkre kilátás nem volt. Minden
oldalról hegyek vettek körül, az országút is csak egy szakadékszerű
mélyedésen keresztül vezetett ki a hegyek közül. Délelőtt egy szerb tisztféle mint parlamenteur bejött és tanácskozni óhajtott
tisztjeinkkel, abban az ügyben, hogy adjuk meg magunkat, mivel a főcsapat
már úgyis le van fegyverezve. Teljesen hihetetlen volt, ez, holott azt tudtuk,
hogy a főcsapat elmaradt. Meggyőződés céljából egy katonát egy
civil kíséretében fegyvertelenül beküldtünk Niksicsbe. – Ennek visszatértéig
egyszer már önállóan mi 40 magyar a parancsnokunkkal elhatároztuk, hogy itt hagyjuk
a polyákokat és áttörünk minden áron. Később letettünk elhatározásunkról,
mivel láttuk, hogy helyzetünk reménytelen lett volna, miután a csehek
magatartásából láttuk, hogy ők még ellenünk is képesek volnának fordulni.
Ilyen esetben biztos pusztulás várt volna mind a negyvenünkre. –
Délután a küldönc visszaért s jelentette, hogy a
főcsapatunkat ugyan nem látta, de a Niksicsből kivezető utat
csaknem teljesen eltakaró, sok eldobált töltényből és egyéb hadi
szerekből lehet következtetni, hogy tényleg igaz a főcsapat megadási
híre.
Erre délután 5 órakor elhatározta a cseh tisztikar, hogy a
fenyegető körülmények kényszerítő hatása folytán letesszük a
fegyvert. Midőn ezen elhatározás a komitácsiknak tudtára adatott,
örömrivalgásban törtek ki, s mint a vadak a nagy győzelem után ugráltak,
lövöldöztek örömükben. Egy nagy szakadék túlsó oldalán
lóháton vágtattak felénk libasorban, kinézésük által egész középkori hatás
benyomás hatását keltve. Az első Montenegró zászlaját tartva kezében,
ordított irgalmatlanul. Mire beértek udvarunkba, mi már sorakozva állottunk.
Fegyvert, derékszíjat tölténytáskát, hátizsákot,
egyszóval mindenünket magunk elé kellett raknunk, hogy ők szabadon
válogassanak tárgyainkban. Hátizsákjainkat egyelőre nem bántották.
Tisztjeik, - már ha ugyan tiszteknek lehetett őket mondani, - megígérték,
hogy semmi bántódásunk nem lesz. Ennek ellenére mi mégis féltünk, és
kételkedtünk, aminek meg is volt az oka. – Sírni tudtunk volna mindnyájan ebben
a szomorú, szégyenteljes helyzetben. Velem volt Ludwig Károly hadapród is,
kivel egymásnak panaszoltuk el szomorú lelkiállapotunkat. –
Pár perc múlva útnak indítottak az egy fél
órányira fekvő községbe, ahol egy akolfélébe hajszoltak be,
amelyben a legnagyobb piszokban voltunk kénytelenek aludni, ha alvásnak
lehetett azt nevezni, ahogy ott mi az éjszakát töltöttük. Mialatt ide jöttünk,
körülöttünk szünet nélkül lövöldöztek győzelmi mámorukban.
Itt az istállóban én, Ludwig és vagy 10-15 ember egy kis szűk
akolban húzódtunk, amely oly kicsi volt, hogy többen semmi esetre sem
férhettünk volna meg benne. Én és Ludwig az ott talált kis jászolyban
helyezkedtünk el, lábbal egymásnak. A kis jászoly oly rövid volt, hogy egyikünk
sem tudta kinyújtani a lábát.
A fosztogatás kezdete
Ezen este kezdődött a fosztogatás. A bennünket őrző
komitácsik azon ürügy alatt, hogy fáznak, elvitték többnek a köpenyét, köztük
jó magamét is. A köpenyeken kezdték a később a cipőkön, órákon,
gyűrűkön folytatták. Megtagadni, de még csak vonakodni is lehetetlen
volt, ha ép testben akartunk maradni. Köpenyem elrablása után, még megmaradt a
köpenybélésem s miután láttuk, hogy mindenhez hozzányúlnak, idejekorán kivettem
hátizsákomból a téli trikómat, rám vettem. Remélve, hogy így meg lesz mentve az
elrablástól. Félóránként, később mindig sűrűbben és
sűrűbben jöttek, jobban mondva, félelmesen bújtak be gyertyával kezükben s kutattak közöttünk. Ez így ment egész éjszakán át. –
Amelyik emberünk úgy tett, mintha aludt volna, azon rúgtak egyet, és követelték
tőle, hogy adja elő értékes holmiját. Midőn megvirradt,
láthattuk egymást, hogy nézünk ki, különösen mi, magyarok. Egyik-másik már mezítláb volt, köpeny,
zubbony nélkül. Szánalmasan néztünk ki.
Ludwig bement azon helyiségbe, melyben a tisztek voltak
elszállásolva, hogy meggyőződést szerezzen helyzetükről. Lélekzetvisszafojtva
vártuk abban a feltevésben, hogy egyetlen magyar hadnagyunkat eltették láb
alól. Efelől ugyan megnyugtatott, de annál jobban
megborzongtunk annak hallatára, hogy a komitácsik a tiszteknél azon
szándékuknak adtak kifejezést, hogy a magyarokat kivégzik. Rémületünket
ugyancsak fokozta, az a jelenet, midőn reggel az indulásra sorakozónál,
minket, negyven magyart a menet végére, hadnagyunkat pedig, holott a többi
tisztek a menet elején haladtak, leghátulra, még mi mögénk vitték. El voltunk készülve a halálra, s
abban a szomorú tudatban voltunk, hogy
utolsó óránkat éljük. – Azonban , Isten tudja, mi
indította a haramiákat szándékuk megváltoztatására, mivel pár percnyi tanácskozás után útnak indítottak bennünket.
Még az úton egyéb élelmiszer hiányában megettük kávékonzervánkat. A délutáni órákban , a kifosztott emberek számával megszaporodva,
fülhasogató lövöldözés mellett, megérkeztünk Niksicsbe. Itt, a főtérre
érve, szörnyen elkeserített, hogy mély csúfosan kigúnyoltak bennünket azzal,
hogy kétszer körülhajtottak a főtéren, mutogatva minket, mint a vadak
foglyait. A főtér közepén állott egy pódium, amelyen a győzelmi
mámortól ittas nép emberevők módjára táncoltak, ugráltak, dobot vertek,
ordítottak. Akiben egy kis önérzet volt, kis híjja, hogy föl nem kiáltott
elkeseredve: „ Mik vagyunk mi? Állatok, barmok? – A
20. században vagyunk, megtörténhet ilyesmi ebben, az állítólag művelt
világban – Európában? Ocsmányság! Barbárság!
A szomorú körmenet után elvittek a sörgyár épületébe. Itt
tartózkodtunk két napig, november 5.-én és 6.-án. Nappal egy udvaron
tartózkodtunk, este behajtottak az épületbe, az első emeletre. Ott egy
nagy teremben összezsúfoltak mindenkit, s folytatták a fosztogatást. Itt vették
el tőlem a legtöbb holmit. A sötétben bolyongtak köztünk, ide s tova rablási szándékból s miután rajtam is több keresztül
esett, megnézve, s megtapogatva cipőmet, amely azonban a legtöbbnek kicsi
volt, jött egy alak, aki nem nézte, kicsi-e, vagy nagy, hanem lerántotta
lábamról, úgy, hogy azt gondoltam, lábamat is viszi vele együtt. Tanultam
Ludwig esetén ( ő ugyanis megtagadta cipője
levételét, mire a komitácsi elég érezhetően mellbelökte a
puskatusával) és minden ellenállás nélkül levetettem. Pár perc mulva jön egy
fiatal csibész, lerántja zubbonyomat, nadrágzsebemből egy pillanat alatt
kirántotta kedves kis órámat, és a következő pillanatban már látni sem
lehetett. Később is, újra és újra intéztek ellenünk ilyen rablási rohamot.
Holmim legnagyobb részétől megfosztva, a következőképpen néztem ki,
midőn Niksicsből elindultunk Podgaritza felé: fejemen még megmaradt a
sapkám, bár összeszaggatva, amit azért tettem, hogy annyival is biztosabban
megmaradhasson birtokomban. Köpeny, blous nélkül. Csupán egy ing, trikó,
mellény, és egy köpenybélés volt az összes öltözékem. Ezeket, különö9sen
trikómat azért vettem magamra, hogy ne legyen nekik annyira kéznél, másodszor,
midőn már felsőruháimtól megfosztottak, hogy ne fázzam. Lábaimat
betakartam egy sátorlap darabjával, s kívül egy, a hátbőröndömből
kivágott darabbal beborítottam. Úgy néztem szőrös cipőmmel, mint egy
vadember. Egy vékony civil pokrócom volt, ezt meghagyták nálam, mivel ők
csak kincstári holmikra vadásztak. Emléktárgyaimat, akár volt anyagi értékük,
akár nem, kivétel nélkül elkobozták.
Így indultunk el két teljes napi éhezés után egy fél kenyeret
kapva Podgoritza irányában. Most kezdődött csak a kálvária.
Cipő nélkül, elgyötörten gyalogolni
Este érkeztünk be a városba. Egy iskolaépületben a tegnapihoz
hasonló összezsúfolással helyeztek el. Másnap reggel indulás előtt minden
három ember kapott egy kenyeret. (1 ˝ kg) s hajszoltak tovább. A legnagyobb
örömünkre, a városon kívül utolértük a hasonló sorsra jutott
főcsapatunkat, s számtalan jóbaráttal, akik már rólunk különösebbnél-különösebb
rémhíreket hallottak, s bennünket már rég elveszetteknek tudtak,
összeölelkezhettünk.
Szerencsétlen sorsom közepette egy halvány öröm is ért zászlóaljparancsnokommal
való találkozásunkor, midőn közölte velem, hogy a többi önkéntessel együtt
hadapródjelölt őrmesterré előléptetve. – Ugyanis ezt előbb nem
közölhette velem, mivel elfogatásunk előtt pár nappal a városban lévő
főcsapattal az érintkezés meg volt szakítva, s az indulási parancs is csak
veszély árán jutott el hozzánk. – Őrnagyom meg is parancsolta rögtön, hogy
a legelső alkalommal varjam fel az új rangot, ami a többinek már fent
ékesedett.
Ezután közösen folytattuk a kálváriánkat. Este, midőn már a
Podgoritza és Szkutari között húzódó útnak a felét körülbelül 27-28 km-et
megtettünk, a szabadban lepihentünk éjszakára. – Reggel már sötétben róttuk utunk
hátralévő részét. Éhesen, szomjasan, ezen a négy napon át egy kevés száraz
kenyéren élve végre, teljesen elcsigázva eljutottunk Szkutariba, ahol a szerb
kisérőink átadtak a francia csapatoknak. E perctől kezdve francia
foglyok voltunk. Itt négy nap és négy éjszaka a városon kívül a szabadban
tanyáztunk, élelem nélkül – az éhen halástól csak a néhány értéktelen holmink
mentett meg, amiért a lakosság jobb szívű emberei egy-egy kis falat kenyeret
jutattak. 4 nap mulva bekísértek a városba, miután a negyedik napban pár
emberünk a hirtelen bekövetkezett éjjeli fagyban elpusztult. Itt egy
osztrák-török kaszárnyában helyeztek el, amely csak annyit javított előbbi
helyzetünkön, hogy volt felettünk, s ez megmentett az esőtől. De széltől, hidegtől óvva egy cseppet sem voltunk, mivel
az épületnek sem ajtaja, sem ablaka nem volt, sőt, mi több azon szobának,
amelyben jó ideig laktam társaimmal együtt, s amely szoba épp a kapubejárat
felett volt még a padlózata is lyukas volt s így a szobánkból le lehetett látni
a kapu alá, de ami a legnagyobb baj volt, nagyon óvatosnak kellett lenni,
különösen éjjel, sötétben, nehogy valamelyik, aki álmatlanságtól, vagy
egyébtől gyötörve kibarangolt, kitörje a lábát, vagy a nyakát. Ezen
kis szobában aludtunk vagy 15-16-an, úgy, hogy hely hiányában én éppen a szoba
egyik sarkában húzódtam össze, derékszög alakban, mert másképp
képtelenség lett volna, vagy a szomszédomat, vagy a falat nyomtam volna ki
helyéből, akkor az minden bizonnyal a kapu alatt
találta volna magát, mert talán fél centiméterre sem volt tőle az az
odavezető említett lyuk. – Szűk helyzetemben
ha éjszaka az összehúzódástól elsenyvedve lábaimat kinyújtani kellett volna,
kénytelen voltam lábamat az ég felé emelni pár percre.
Végre pár nap mulva részben meg lettem szabadítva ezen kényelmetlen póztól,
miután másik szobát
kaptunk, amely legalább ép padlóval bírt. Az ablakra sátorlapot feszítve, itt
kihúztuk az időt míg el nem mentünk Szkutariból.
Én és a legjobb barátom Dénes állandóan egymás mellett aludtunk és
mindent megosztottunk egymással. Takaróját közösen használtuk s minden
betevő falatunk közös volt. Élelmet rémítő keveset kaptunk. 10 dkg.
Kukorica prószát, 10 dkg birkahúst nyersen s 12 szem babot egy egész napra. Ha
enni akartunk, Magunknak kellett elkészíteni ezen dús
ebédet, ha fát tudtunk szerezni. Ez pedig az élet veszélyeztetésével járt,
mivel egyéb fa hiányában az emberek már az épület tetőzetét kezdték
bontani, s ah valamelyiknek sikerült szerezni pár
darabkát, a másik képes volt verekedés árán elvenni tőle. Borzasztó
állapotok voltak. Ezért kikerülni akarván minden bajt, inkább nyársra
tűztük kis darab húsunkat és megpörköltük egy, már kész tűznél. – Ott
tartózkodásunk utolsó napjaiban valamivel javult élelmezésünk, amennyiben az
eddigi kukoricamák helyett átlag naponta 6-7 db. kétszersültet, a húsporció
helyett pedig ketten-hárman egy doboz konzervet, amelyből súlyra mérve
ugyanannyi jutott ugyan egynek, mint a nyers húsból, csakhogy ennek több a
táplálóereje. Élelmezésünk javulását egy magasabb rendű olasz tisztnek
köszönhetjük, aki látva nyomoruságunkat, feljelentette illetékes felsőbb
parancsnokságnak a franciákat, a velünk szemben folytatott szívtelen s
könyörtelen bánásmódért.- Végre dec. 17. megváltunk ettől a
kínszenvedéssel teli élettengetéstől, azáltal, hogy elindítottak bennünket
gyalog Omtiváriba, hogy onnét hajón Korfu szigetére vigyenek. Közvetlenül
elindulásunk előtt kaptunk rosszabbnál rosszabb cipőket. El lehet
talán képzelni, mily fájdalmak árán lehet megtenni egy 40 km-es utat, miután hat hétig semmi sem volt lábunkon, ami cipőnek
nevezhető lett volna.
4 napra való
élelemmel francia lovas kísérettel indultunk Omtivári irányába. Egy nap alatt
az utnak csak felét, kb. 20-21 km-t voltunk képesek megtenni. Éjszaka egy tisztáson
pihentünk meg, alvás nélkül, mert este elkezdett esni az eső, s mindig
jobban és jobban egész másnap estig, míg mi teljesen átázva be nem értünk
Omtiváriba. Ide közeledve már valóságos felhőszakadássá fajult el az
eső, úgy, hogy egyetlen egy ember sem volt, akin legalább egy gombostűnyi
száraz pont maradt volna. E borzasztó nap után mindenki el volt készülve arra,
hogy ezek után lehetetlenség életben maradni, különösen, mikor azt láttuk, hogy
beérve a városba, illetve a kikötőbe, még három óra hosszáig várni kell a
beszállásra, azon vizesen, dideregve, a már hűvös őszi est
csipősségétől. Már sötét volt, midőn beszállítottak egy hajóra, amely
éppen a „Corvin” nevű magyar hajó volt, természetesen, már francia parancsnokság
alatt, a személyzete azonban a régi. Este 8 órakor megindult hajónk s az
öbölből kiérve, délre fordult. A hajó belsejében elég meleg helyen
voltunk, mindazonáltal mégis éreztem már a fenyegető vérhas tüneteit, amely
pár nap mulva Korfuban be is következett – másnap délben már közel voltunk
Korfu szigetéhez, láttuk körvonalait, és végül az öbölben fekvő várost is
tisztán láthattuk. Délután a hajón tartózkodtunk, mialatt a görög csónakosok
egész raj hemzsegett hajónk körül, árulva narancsait, pénzért, húskonzervért.
Estefelé mind az 500-an egy kis vontatógőzösre szálltunk, a 1918. dec. hó
19-e napjának 6. órájában Korfu szigetének partjaira tettük lábunkat. Itt
azonnal átvettek a francia tengerészek, s a város túlsó részén fekvő
barakktáborba kísértek.
Végig haladtunk a városon. Íme, az én utazási és világlátási
vágyam már részben kielégítve kezdett lenni, csakhogy, sajnos, nem
olyanformában, ahogy én azt valaha elképzeltem. A város túlsó részén, egy jó fél órányira a kikötőtől, volt a barakktábor, amelyben
minket elhelyeztek. A táborban első nap egy nagy
de olya rosszul épített barakkban aludtunk, amelybe az éjszakai nagy eső
következtében befolyt a víz teljesen alánk. Elismerésre méltó a franciáktól,
hogy miután látták hiányos felszerelésünket és szánalmas kinézésünket, rögtön
megérkezésünk estéjén minden embernek adtak egy pokrócot. Itt kellett tovább
tengetnünk sivár életünket. Később jobb barakkba jutottunk. Rajtam, amit
már jó előre sejtettem, bekövetkezett a vérhas. Ellene nem tehettem
semmit. Iszonyú beteg voltam, mentem ugyan orvosi vizsgára, de hasztalan,
sohasem küldtek kórházba, bármennyire könyörögtem is, ez mind a francia orvos könnyelműségének
és a foglyokkal való nemtörődömségének tulajdonítható. Hét napig
egyfolytában eljártam a vizitre, aminek annyi hasznát vettem, hogy nem adtak
enni, mivel diétát kellett tartani, ami kevés kis opiumot adtak, az vajmi
keveset, vagy egyátalán semmit nem használt. Látva, hogyha tovább is járok a
vizitre, és nem étkezem akkor éhen halok, mondhatnám, a halálnak ezt a másik
módját választottam, vagyis, ahelyett, hogy éhen menjek a halálba, inkább
jóllakva halok meg. Megszüntettem a vizitre járást, és hozzáfogtam enni. Jól
esett, de a hatását meg is éreztem hamarosan, még pedig a rossz oldaláról. Alig
törődtem magammal. Egy pár napig csak lézengtem ilyen állapotban, de már
lábaimon alig álltam és úgy barátaim, mint én magam lemondtam az
életemről. Mégis, már oly rosszul voltam, hogy kénytelen voltam ismét
vizitre menni, azzal a szándékkal, hogy valamilyen módon csak kikönyörgöm
kórházba kerülésemet. Hiába! nem küldtek. Azonban az
orvos is látta már borzasztó állapotomat és három nap egymás után egy-egy
erős szérumot kaptam a bal lábszáramba. Talán ez mentett meg. Nagyon
lassan, csigalassúsággal
javultam, úgy hogy még január végén is e betegségem kínzott, s
csak február hónapban kezdtem kissé erősödni. Most már jobban éreztem, reményt merítettem az
élethez, s bár nem előbb, mint március hó 15-én megírtam haza levelemet,
amelyen ez állott: „Egészséges vagyok!” Több semmi. Ez volt megengedve. Március
elején már csoportommal, 24 emberrel naponta kijártam a kikötőbe, hajókra,
s egyéb helyekre, ahol embereim dolgoztak én és a többi csoportparancsnokok,
akik, szintén hadapródjelöltek és őrmesterek voltak, figyeltük embereinket
a munkánál.
Március 7-én én az az intézkedés jött, hogy az öbölben állandóan
horgonyzó két szenes uszályra foglyok kellenek kiegészítő személyzetül.
Két csoportot jelöltek ki, melyek közül az egyik az enyém volt. Az
egyik szeneshajóra kellett 14 ember, a másikra jóval több. Az egyikre engem
helyeztek 14-ed magammal, míg csoportom kisebb részét a másik csoporthoz
csatolva a másik hajóra. Itt meglehetős jó életmódunk volt, eltekintve a
később beállott nagy forróságtól és unalomtól. Hajónk neve: „Secura” volt.
A hajó leghátsó részében volt számunkra a kis szoba, amelybe
felülről nyíló ajtón át egy lépcső-létra vezetett szobánkba. Hajónk
fedélzete 100 lépés hosszú volt, melynek első résén, fedél alatt volt a
konyhánk, és középső részén, amely a hajó első és hátsó részénél kb.
2 m-el mélyebben volt s ebből mélyedtek a szenes lyukak. 3600 tonna űrtartalma volt. A szenes
lyukak mellett jobbról és balról a hajó hosszában rendes síntávú vasutak voltak
lefektetve, amelyeken gőzgépek haladtak négy keréken előre-hátra, aszerint, amint a szenet felvenni akaró hajó mellénk állott,
s így oda irányíthattuk a gépekre erősített darukat, ahova a hajó elhelyezkedése
által előidézett szükség megkívánta. S így a darú gőz által való
forgatásnak segítségével könyen át lehetett rakni a már hatalmas vaskosarakba
hányt szenet egyik hajóból a másikba.
A hajó hátsó fedélzetén, szobánkba vezető lyuk előtt egy
kis házikó állott, amelyet a franciák, aki, 15-en voltak a hajón, mosdónak
használtak. Mellette a hajó fedélzetének szélén két hatalmas víztartály,
amelyben ivóvíz volt s amelybe kb. minden második,
harmadik nap friss vizet szivattyúzott egy kisebbfajta hajó, amely direkt azt a
célt szolgálta, hogy az öbölben álló hajóknak ivóvizet szállított. Most jön a
szobánk. A lépcsőn leszállva a szobába, meleg, fülledt
levegője volt, mivel oly kevés kis nyilás volt rajta, hogy azon bizony nem
sok levegő jöhetett be. Összes nyilása a plafonon levő kis fél négyzetméternyi
lyuk, amelyen bebújkáltunk és a szoba két átelleni oldalán egy-egy végtelenül
kicsiny kis hajóablak, amelynek közelében csak akkor érezte az ember a kint
lévő frissebb levegőt, ha ki is dugta rajt a fejét. Ágyaink francia
függő tengerész ágyak voltak, csakhogy a felakasztásukról nekünk kellett gondoskodni.
Addig-addig spekuláltunk, hogy pár nap mulva csaknem mind a 14-en
felakasztottuk ágyainkat a plafonon, vasgerendán található lyukak segítségével.
Komikusan néztünk ki a plafonhoz közvetlen közelben himbálódzó ágyunkban. Az én
ágyam például a plafontól olyan távolságra volt, hogy ha fel akartam benne
ülni, a fejemet biztosan bele ütöttem volna a plafonba. A felmászás pedig egy
másik ágyon át történt, amely rendes négylábú ágy mintájára volt összeállítva
lécekből. Három hosszú hónapon át kellett nekünk abban a rettentő
hőségben, kevés változatossággal élnünk, s ha még legalább magunk közt
valami szórakoztatót tudtunk volna kitalálni. Semmi, de semmi nem volt, ami
unalmas napjainkat kissé vidámabbá tette volna. Dolgunk úgyszólván semmi sem
volt. Minthogy embereimmel reggelenként sepreni a hajót, nekem pedig és a velem
levő őrmesternek és szakaszvezetőnek csak az volt néha a
foglalkozásunk, ha egy hajó jött mellénk szenet felvenni, krétával jegyezni
kellett valahova, hogy hány tonna szenet kapott. Első napokban délelőtt
elmentem csónakon két franciával és egy saját emberemmel a körülbelül
Ebben a két esetben szappanért és fehérneműért kellett
bemennem a barakktáborba egy emberemmel. Itt tartózkodásunk második felében
rájöttünk, hogy az ott lévő franciáknak vannak mentőövei, amelyek
felhasználásával, miután úszni nem tudtunk, megfürödhetünk. Meg is tettük, az
első próba után csaknem minden nap jó időben.
* * * * *
vége